Stuck in between two houses – ours and our neighbor’s – stands an old plum tree.  A remnant of an old orchard, it’s ninety to one hundred years old.

It’s pruned not to touch the houses, sap is dripping from it time-to-time, branches are dying, the occasional plums are feeding the birds, or when they fall half-ripe on the gravel below, they are not salvageable.

We have thought about replacing it with a young tree that would produce fruit for us, but this has only been a vague idea.  No action has been taken for the simple reason that our old friend comes back every year with its beautiful flowers.  Spring has arrived when we start seeing its white blossoms.

And later in August, we sometimes even rescue a plum from the birds by reaching out from the deck, air-fishing with a long pole with a small basket attached to its end.  We hope to stay loyal to our friend as long as possible.

Házunk és a szomszéd háza közé beékelve áll egy öreg szilvafa.  Egy régi gyumölcsös utolsó hírnöke, mára körülbelül kilencven vagy száz éves.  Formáját sok év metszése úgy alakította, hogy ágai ne érjenek a házakhoz.

Lassan haldokolnak ezek az ágak, időről-időre gyanta csepeg belőlük.

Ritka gyümölcse a madaraké, s ha néha egy-egy féléretten leesik a fa alatti kavicsra, sajnos nem menthető meg.  Már gondoltunk arra, kivágjuk, s fiatal fával helyettesítjük, ami számunkra is teremne gyümölcsöt, de ez csak tétova ötlet volt; az öreg fa maradt a helyen.  Egyszerűen azért, mert vén barátunk minden évben újra és újra elkapráztat gyönyörű virágaival.  Tudjuk, beköszöntött a tavasz, amikor kivirágzik a szilvafa.

Aztán később, augusztus táján, néha sikerül megkaparintani pár szilvát a madarak elől, ha egy hosszú rúddal – holmi kosárkával a végén – kinyúlunk a teraszról.  Reméljük, még sokáig hűek maradhatunk öreg barátunkhoz.