The Panama Hotel and its tearoom – A Panama hotel és teázója

“Old Henry Lee stood transfixed by all the commotion at the Panama Hotel.  What had started as a crowd of curious onlookers eyeballing a television news crew had now swollen into a polite mob of shoppers, tourists, and a few punk-looking street kids, all wondering what the big deal was.

[…] The new hotel owner explained that in the basement she had discovered the belongings of thirty-seven Japanese families who she presumed had been persecuted and taken away.  The belongings had been hidden and never recovered – a time capsule from the war years,” writes Jamie Ford on the first pages of his book Hotel on the Corner of Bitter and Sweet.

This beautifully written novel is little bit of a variation on the Romeo and Juliet theme set in the wartime era of Seattle’s Nihonmachi (Japantown).

The crucial themes are the tender friendship and innocent love between the two twelve-year-old main characters, Kaiko Okabe, a Japanese-American girl, and Henry Lee, a Chinese-American boy, Henry’s father-son relationship, and Henry’s struggle with the racism towards Chinese- and Japanese-Americans.

As the hotel owner unfurls a Japanese parasol, Henry’s memories take him back to his childhood.  The story then alternates between 1986 and the Second World War years.  Henry now, as an adult, explores the hotel’s basement searching for the belongings of the Okabe family, which eventually leads him to revisit the sacrifices he made as a child.  The story also gives a glimpse into Seattle’s jazz scene of the ‘40s.

The author’s father as a kid wore a button with the words “I am Chinese” and this prompted the author to start looking into history and into the identity crisis in the International District of Seattle in the wake of Pearl Harbor.  After Japan bombed Pearl Harbor in 1941 and the United States found itself in the war, Japanese-American families were sent to internment camps.  The belongings of some of these families were stored in the basement of the historic Panama Hotel (built in 1910), located at a place that once was the gateway to Seattle’s Japantown.

Two and half years ago, on one of those windy October afternoons in Seattle, Steve and I – together with our friend Christina – went on the 90-minute-long walking tour, which is based on this book.

We explored the “fictional” apartment where Henry lived.

We walked through Chinatown and Japantown discovering the places mentioned in the book.

In the end of the tour, we had tea and some good pastry in the tearoom of the Panama Hotel.

Through the plexiglass window cut out of the hardwood floor in the tearoom, we could see some of the unclaimed belongings that were found in the basement: suitcases, trunks, boxes, books, a handbag; the inventory and cataloguing has just begun recently (in 2015).

If you haven’t read the book yet, I highly recommend it; and if you can, take the walking tour if you live in Seattle or if you find yourself here as a tourist.  Both worth it!

Az idős Henry Lee megbabonázva állt a Panama hotel előtti zűrzavarban.  A televíziós stábot kezdetben csak néhány kíváncsi bámészkodó figyelte, számuk azonban vásárlókkal, turistákkal, néhány utcagyerekkel kiegészülve egyre csak nőtt, s mostanra békés tömeggé verődött össze.  Mi történik?  Mindnyájan ezt akarták tudni.  […]  A szálloda új tulajdonosa elmondta, hogy az alagsorban olyan harmincnyolc japán család holmijára bukkant, akiket (feltételezése szerint) a II. világháború alatt összetereltek és internálótáborba zártak – olvashatjuk Jamie Ford „Hotel az Édes és Keserű út sarkán” c. könyvének első oldalain.

Ez a gyönyörűen megírt regény egy kicsit Rómeó–Júlia történet is.  Seattle japán negyedében, a Nihonmachiban játszódik a háborús években.  Fő témái egy japán amerikai diáklány, Kaiko Okabe, és egy kínai amerikai fiú, Henry Lee, (mindketten tizenkét évesek) szoros barátsága és ártatlan szerelme, Henry apjához fűződő viszonya, és Henry küzdelme, hogy megértse a kínai amerikaiak és japán amerikaiak ellen irányuló rasszizmust.

Amint a szálloda tulajdonosa kinyit egy japán napernyőt, Henryt megrohanják az emlékek és visszaröpítik őt a gyerekkorába.  A történet innentől kezdve két idősíkon játszódik: 1986-ban és a II. világháború alatt.  Miközben Henry felnőttként átkutatja a hotel alagsorát az Okabe család holmija után, rákényszerül, hogy elgondolkozzon, milyen áldozatokat és döntéseket kellett hoznia gyerekként.  A történet egy pillantást vet a 40-es évek Seattle-jének jazz-életébe is.

A szerző apjának gyerekként „kínai vagyok” feliratú jelvényt kellett hordania.  Ez arra késztette Jamie Fordot, hogy kutatni kezdje a Seattle nemzetközi kerületében (International District of Seattle) élők Pearl Harbor utáni identitásváltságát.  Miután Japán 1941-ben lebombázta Pear Harbor-t és az Amerikai Egyesült Államok belépett a háborúba, a japán családokat internáló táborokba küldték.  Ilyen családok holmiját tárolták a történelmi, 1910-ben épült Panama hotel alagsorában, ami Seattle japán negyedének egykori kapujában áll.

Két és fél évvel ezelőtt Seattle-ben, egy szeles októberi délutánon, Steve, én és egyik barátunk, Christina, részt vettünk e könyv színhelyeit bejáró kilencven perces gyalogtúrán.

Meglátogattuk azt a „kitalált” lakást, ahol Henry élt.  Bejártuk a könyvben említett helyszíneket a kínai és japán negyedben.

A túra végén teáztunk és finom süteményt ettünk a Panama szálló teázójában.  A teázó padlójába vágott plexiüveg ablakon át láthattuk az alagsorban talált tárgyakat: bőröndöket, utazóládákat, dobozokat, könyveket, egy kézitáskát.  A leltár és a katalogizálás még csak nemrégiben kezdődött (2015-ben).

Ha még nem olvastad ezt a könyvet (magyarul 2009-ben jelent meg), nagyon ajánlom.  Ha már olvastad, s netán Seattle-ben találnád magadat, ajánlom a túrát is.  Remek élményben lehet részed.

2 Comments

  1. How inspiring this is to read and take the time to explore this painful part of our country and city’s history. I may have to read this book now that you have described it to me. Thank you!

  2. I read the book a year or so ago and greatly enjoyed it. I usually just read mysteries but the story (on the back) pulled me in. Thank you for all of your wonderful pictures.

Leave a Reply