“Do you want one?” a student asked me.  Not really knowing what she was offering or what I was going to do with it once I had it, I quickly said, “Yes, sure.”  I wanted to be polite.

It was my first year of teaching at Seattle Preparatory School in Seattle, WA.

There were so many new experiences and I was lost on so many occasions even when my reactions seemed natural.  The structure of my work days was different than previously in Europe.  Teaching is teaching everywhere, but suddenly there were so many small differences I needed to get used to.  One example is that at Prep students don’t stay in the same classroom for all of their classes like my students did in Europe.  Instead the teacher has her room and the students move from classroom to classroom.

I can’t remember what the season was, but it needed to be spring, the growing season.  I had a free period and spent it in the faculty lounge.  During that time, in my classroom, 210 McDonnell Hall, there was a colleague teaching religion to a group of students.  When I arrived back, there were still a few of them just leaving.  A girl, holding two or three seedlings in her hand, asked me if I wanted one.  You know my answer already.  I never learned why she had those seedlings, but I can speculate.  She probably had a presentation in class.  Maybe it was about growing physically, like a tree grows from a small seedling into a big and strong one, and like a tree, we also grow psychologically and spiritually.  And maybe she gave one seedling to all present to illustrate her point, and maybe some of her classmates were absent that day.

I took the seedling home.  Steve, who is trained in forestry, identified it as a Douglas fir (Pseudotsuga menziesii), and said we must plant it.  We got a pot and some dirt, and it started to grow.  First very slowly.  It survived a few years on the balcony of our apartment, and finally nine years ago landed in real soil in our garden.  Suddenly, it became a very happy little tree, growing and growing and growing, and eventually outgrowing the space under the plum tree.  Our plum tree is almost 100 years old and even though it’s not a very healthy one anymore, it still has beautiful white flowers in the spring.  We also have a huge western hemlock in our garden giving us shade in the summer.  The decision of which tree, the plum or the small Douglas fir should go, was quite easy.

When the holiday season of 2013 came, we didn’t need to go anywhere to buy a Christmas tree.  Steve could finally pretend he was a lumberjack (and that he was O.K. – referring to the song by Monty Python).  The saw was waiting in the garden shed.

What a tree we got!  It was the biggest and widest Christmas tree I ever had in my life.  I grew up with small ones and Steve with perfectly shaped ones.  But this was a natural beauty with its enormous presence in the window bay of our living room.  We loved it.  We loved its simplicity, but mainly loved the fact that we grew it, and that it was a present from someone whose name I never even knew.  I wish I could have heard her presentation on that day 17 years ago.  I wish I could let her know, she gave me such a meaningful gift.  Maybe just as accidentally as the seedling came into my life, I might accidentally find out who she is.  Then I can say thank you for the unforeseen Christmas tree and for the beautiful memory.

– Szeretnél egyet? – kérdezte a diáklány.  Nem igazán tudván mi az, amit kínált, vagy hogy mit csinálok majd vele ha nekem adta, gyorsan azt válaszoltam – Igen, persze.  Udvarias akartam lenni.

Első éven tanítottam a Seattle Preparatory School nevű középiskolában, Seattleben, Washington államban.  Számos új élmény ért és sokszor éreztem magam elveszettnek, mégha a reagálásaim természetesnek is tűntek.  A munkanapjaim szerkezete különbözött az Európában megszokottól.  A tanítás mindenütt tanítás, de hirtelen sok-sok apró különbséghez kellett hozzászoknom.  Például ebben az iskolában a diákok nem maradnak ugyanabban a tanteremben egész nap, mint ahogy ez Europában megszokott.  Helyette a tanárnak van saját osztályterme és a diákok vándorolnak egyik osztályból a másikba.

Nem emlékszem milyen évszak volt, de tavasz kellett hogy legyen, amikor minden nőni kezd.  A lyukas órám alatt a tanári szobában tartózkodtam.  Ezalatt az osztályomban, McDonnell Hall 210, az egyik kolléga tanított vallástant egy diákcsoportnak.  Amikor visszatértem a terembe, még ott volt néhány diák, épp távozóban.  Az egyik lány, aki két-három kis palántát tartott a kezében, megkérdezte, akarok-e egyet.  A válaszomat már tudjátok.  Sosem derült ki számomra, hogy a lány miért hozott palántákat az órára, de azért találgathatok.  Talán beszámolója volt.  Talán arról beszélt, hogy a fák kis palántákból nőnek naggyá és erőssé, s mi a fákhoz hasonlóan növekszünk lelkileg, szellemileg.  Talán a palántákat a mondandója illusztrálására hozta az órára, s talán aznap hiányzók is voltak az osztályban.

Hazavittem a palántát.  Steve, aki erdészetet is tanult, duglász fenyőként (Pseudotsuga menziesii) határozta meg a fiatal növényt, s azt mondta, el kell ültetnünk.  Kerestünk egy cserepet és holmi földet, s a kis palánta elkezdett nőni.  Először nagyon lassan nőtt.  Átvészelt pár évet a lakásunk erkélyén, s végül kilenc évvel ezelőtt rendes termőföldre talált a kertünkben.  Egyszerre csak nagyon boldog facsemetévé vált; csak nőtt, meg nőtt, meg nőtt, végül túlnőtte a szilvafa alatti teret.  A szilvafánk közel 100 éves, s bár már nem nagyon egészséges, tavaszonként még gyönyörű fehér virágkoronában pompázik.  Van egy nagy fenyőfa is a kertünkben, ami nyáron hűs árnyékot ad.  Ennek tudatában eléggé egyszerű volt eldönteni, melyik fától kell megválnunk.

Amikor eljöttek az 2013-as ünnepek, nem kellett sehová se mennünk karácsonyfát venni.  Steve végre favágónak képzelhette magát (és rendben is volt – utalás Monty Python egyik dalára).  A fűrész ott várt a kerti bódéban.

Micsoda fánk lett!  Ez volt életem legnagyobb és legszélesebb karácsonyfája.  Gyerekkoromban mi mindig kis fenyőfát állítottunk, Steve családjában meg tökéletesre igazított karácsonyfák voltak.  De ennek a fenyőnek a természetes szépsége minden mást felülmúlt, s a nappali ablakmélyedésében állva szinte a fél szobát elfoglalta.  Szerettük ezt a fát.  Szerettük az egyszerűségét, de főleg azt, hogy mi magunk neveltük ki, s hogy ajándékként kaptam olyasvalakitől, akinek a nevét nem is tudtam.  Néha azt kívánom, bárcsak hallhattam volna ennek a lánynak az előadását 17 évvel ezelőtt.  Néha meg azt, bárcsak tudathatnám vele, milyen érdemleges ajándékot adott aznap.  Amennyire véletlenszerűen került hozzám a palánta, talán olyan véletlenszerűen egyszer majd megtudom, ki is ő.  Akkor majd köszönetet mondhatnék az előre nem tervezett karácsonyfáért és a gyönyörű emlékért.