I dream of coloured inks. Of every kind.
The yellow is the finest. Reams and reams
of letters could I write in yellow ink
to her, the little schoolgirl of my dreams.
I’d scrawl something that looks like Japanese,
then try a bird, most intricately scrolled.
And I want other colours, many more,
like bronze and silver, emerald and gold,
and then I want a hundred more, a thousand,
or rather, I will have a million:
dumb-charcoal, funny-lilac, drunken-ruby,
enamoured, chaste or brash vermilion.
I ought to have some mournful violet,
a palish blue, a brick-red-like maroon,
like shadows seeping through a stained glass window
against a black vault, in August, at noon.
In reds I want a blazing, burning one,
and blood-red, like the blood-stained setting sun
and then I’d go on writing: with a blue
to my young sister, mother will get gold,
I’d write a prayer in gold ink to my mother,
a golden dawn with golden words re-told.
I’d go on writing, in an ancient tower.
My colour set, so fine and exquisite,
would make me happy, oh my God, so happy.
I want to colour in my life with it.
Mostan színes tintákról álmodom
Mostan színes tintákról álmodom.
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
Kiszínezném vele az életem.
The poem was written in 1910 by the Hungarian poet Dezső Kosztolányi (translated by Peter Zollman).
A verset Kosztolányi Dezső irta 1910-ben.
